Mi magyarok méltán lehetünk büszkék a fürdőkultúránkra, hiszen úton-útfélen gyógyvizes fürdők épülnek, de milyen hatással van ez a nagyvilágra? Adtunk-e ezen a téren bármilyen új impulzust a külföld számára?

Közhelyek, előítéletek és tévképzetek dzsungelében kell utat vágni annak, aki a nemzeti büszkeség vagy éppen a nemzeti önostorozás területeire téved. Mi magyarok egyszer hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden jó csakis külföldről jöhet, főleg nyugatról, máskor pedig kinyílik a bicska a zsebünkben, ha el akarnak vitatni tőlünk valamilyen találmányt. A fürdőkultúrával sincs ez másképpen. 

Tény, hogy a hazai fürdőkultúra felvirágzásának nagy hullámai közül kettő idegen megszállók nevéhez fűződik: először a római birodalom provinciájaként vált Pannónia a római fürdők hazájává, utána pedig a török hódoltság idején épültek jelentős fürdőépületek. A másik két nagy fellendülés viszont önerőből történt: az egyik a millennium korára tehető, a másik pedig éppen napjainkban zajlik. 

Nagyon fontos megemlíteni, hogy fürdőkultúra említésekor nem csak a középületekben zajló eseti fürdésre kell gondolni, legalább annyira lényeges kérdés, hogy egy nép hogy viszonyul a vízhez, a fürdéshez a mindennapokban. Ezen a téren nem panaszkodhatunk: igaz, hogy lovas nemzetként tekintünk magunkra, de nyugodtan nevezhetnénk magunkat vizes nemzetnek is!  Az ősmagyarok egyáltalán nem a száraz füves pusztákat keresték, mikor lakóhelyet kerestek maguknak, éppen hogy a folyók közelségét kedvelték. Az alföldek zegzugos árterei védelmet nyújtottak a betolakodók ellen, hallal és gyümölcsökkel látták el az ott lakókat, a kövér talaj pedig kövér legelőket jelentett. A víz annyira otthonos elem volt a számukra, hogy harci taktikájuk legfontosabb eleme nem is a sokat emlegetett megfutamodást színlelő, majd visszafelé nyilazó trükk volt: hadi sikereik jelentős részét azzal érték el, hogy képesek voltak a folyón átúsztatni lovastul, és így meglepni az ellenfelet, akinek a folyóra mint áthatolhatatlan falra tekintett. 

A nomád életforma nem akadályozta meg eleinket abban, hogy gyakorta tisztálkodjanak. Nemezsátraikban felforrósított kövekre vizet locsolva gőzfürdőt vettek, testüket nyírfaággal csapkodták, sőt a tusoló őse is elterjedt volt a nomádoknál: felakaszott és csappal ellátott bőrtömlőből vizet csorgattak magukra, ezt csurgónak hívták. Az előkelőbbek bőrből készült hordozható kádakat vittek magukkal, amiben hosszan fürdőzhettek. A nomád fürdőkultúra a civilizált kelet-római birodalom berkeiben is gyökeret vert, Constantinus bizánci császár ceremóniás könyvében említi, hogy minden katonai tábor vezetője a császár számára köteles a szkíta fürdőt, vagyis a csergét a bőrkáddal együtt a hadjáratba magával vinni. Ibn Fadlan arab utazó leírta a Baskíriában élő bolgár rokonaink fürdési szokásait, miszerint a nők és a férfiak közös medencében meztelenül fürödtek. 

A gyógyvizek alkalmazása sem volt idegen eleinktől. Talán nem véletlen, hogy a középkori Magyarország királyi központjai olyan helyekhez köthetők, ahol hőforrások fakadnak. Ha kevés adat is áll rendelkezésünkre a korabeli balneológia állásáról, azt tudjuk, hogy Szent Margit a Gellért-hegy tövében fakadó hőforrások vizével gyógyította a leprásokat és a hazánkba települt a johannita lovagok is a hőforrások közelében építették fel ispotályaikat. 

A felvilágosodás kora Európának babonás félelmet hozott a víztől, sokkal inkább ehhez az időszakhoz köthetők azok a képzetek, melyeket a sötét középkorra szoktunk kivetíteni. Míg Európa nyugati felén kiment a divatból a fürdés, addig nálunk ugyanúgy a mindennapok része maradt a mosakodás. Az életigenlő falusi élet összeegyeztethetetlen volt az igénytelenséggel, ám a városi nép időnként kitermelt magából jónéhány babonát, melyet némi vallásos túlbuzgóságba csomagolva évszázadokig életben tartott. 

Adni valamit a világnak nem csak azt jelenti, hogy újítások és találmányok garmadáját hívjuk életre, adni úgy is lehet, hogy átvesszük azt, ami érték, és megőrizzük akkor is, ha a feltaláló nép esetleg megfeledkezik róla. Sőt az is része az értékteremtésnek, ha éberen figyeljük a világban megjelenő újításokat, és bátran, az elsők között alkalmazzuk azokat. A millenniumi Magyarország gépészei, építészei, bányamérnökei éppen ezt tették: teret adtak a fürdők építésekor olyan találmányoknak, melyek akkoriban csúcstechnológiának számítottak.