Hajlamosak vagyunk sötét középkorról beszélni, pedig a középkor egy színes, ellentmondásokkal és rejtélyekkel teli kor volt, amikor az emberi gondolkodás állandó változása rányomta a bélyegét a civilizáció minden területére, így a fürdéshez, testkultúrához, egészséghez való viszonyunkra is. Ki gondolná, hogy a középkori ember gyakrabban fürdött, mint egy felvilágosodás korabeli uralkodó! 
Szkíta szauna?
A Kárpát-medence jelentős része római uralom alatt állt a középkor hajnalán, ennek megfelelően a nagyvárosokban és a katonai táborokban a Birodalom szokásainak megfelelő fürdőkultúra volt divatban. A házak - különösen az előkelők villái - kőből épültek, fürdőhelyiséggel, padlófűtéssel és vízvezetékekkel rendelkeztek. A sztyeppei törzsek által lakott keleti országrészben sem volt ismeretlen a fürdés élvezete. A nomád életforma nem akadályozta meg eleinket abban, hogy gyakorta tisztálkodjanak. Nemezsátraikban felforrósított kövekre vizet locsolva gőzfürdőt vettek, testüket nyírfaággal csapkodták, sőt a tusoló őse is elterjedt volt a nomádoknál: felakaszott és csappal ellátott bőrtömlőből vizet csorgattak magukra, ezt csurgónak hívták. Az előkelőbbek bőrből készült hordozható kádakat vittek magukkal, amiben hosszan fürdőzhettek. A nomád fürdőkultúra a civilizált kelet-római birodalom berkeiben is gyökeret vert, Constantinus bizánci császár ceremóniás könyvében említi, hogy minden katonai tábor vezetője a császár számára köteles a szkíta fürdőt, vagyis a csergét a bőrkáddal együtt a hadjáratba magával vinni. Ibn Fadlan arab utazó leírta a Baskíriában élő szintén nomád bolgárok fürdési szokásait, miszerint a nők és a férfiak közös medencében meztelenül fürödtek.
A letelepedett életformával együtt természetesen megváltozott a fürdőkultúra is, de a tisztaságra való igény folyamatosan megmaradt a magyar néplélekben. A víz mindig is a tisztaság és az egészség szinonimája maradt.
Albrecht Dürer: A fürdőház Kép forrása
Hőforrások tisztelete
A középkorban az egyik leggyakoribb betegség a köszvény volt, melynek kínjait a hőforrások vizével sikerrel enyhítették. A melegvizű források környékén élénk fürdőélet zajlott. Budán eleinte a felhévízek (északi Dunapart), majd később az alhévízek (déli Dunapart) környékén fürdők létesültek már a XIII. században, amik a tisztálkodás mellett a gyógyítás helyei voltak. A fürdős külön mesterség volt, céhekbe tömörültek a fürdősök, a fürdős inasoknak vizsgázniuk kellett, így lettek fürdős legények, akik ötévnyi vándorúton sajátították el a mesterség titkait, mígnem maguk is mesterré váltak. Később a megszálló törökök kétségtelenül sokat hozzátettek a helyi fürdőkultúrához, ám az is tény, hogy gazdag meglévő szokásokat és infrastrukturát találtak hazánkban.
Az egyház fürdéshez való viszonya nem volt egyértelmű. Tény, hogy Szent Jeromos, a bibliafordító kárhoztatja a gyakori fürdést, ám más egyházi méltóságok, mint pl. Szent Benedek viszont egyenesen kötelezővé tette kolostoraiban, és a regula része volt a rendszeres fürdés, sőt a klastromok fürdőhelyiségeit a polgári lakosság is használhatta. A fordulat a XIV. században következett be, amikor a városi lakosság létszámának drasztikus növekedése, és a tiszta ivóvíz hiánya súlyos járványokat hozott. A nagy pestisjárványban az 1300-as évek közepén az európai népesség legalább fele odaveszett, és a járvány terjedésében fontos szerep jutott a nyilvános fürdőknek is.
A nyilvános fürdők alkonya
Egyik napról a másikra bezárták a fürdőket, és az európai ember fürdéshez való viszonya radikálisan megváltozott. A helyzet vidéken, a paraszti életformában élők között maradt a régi, de a városi és az arisztokrata ember egyre ritkábban fürdött. A paraszti fürdőhelyeket vidám nyüzsgés jellemezte, míg a főúri kastélyokban ismeretlen fogalommá lett a fürdőszoba. A reformáció alatt a protestáns és katolikus hitszónokok egyedül abban értettek egyet, hogy a fürdés egészségtelen. A pestis mellett a szifilisz terjesztésével is a fürdőket vádolták, noha állítólag csak alaptalan szóbeszéd volt, hogy a középkori fürdőélet együtt járt a prostitúcióval. A mélypont a XVII-XVIII. század volt. Ekkor az európai ember szinte soha nem fürdött, a legrosszabb higiéniás viszonyok a városokban uralkodtak. Egyedül ott nem süllyedt barbárságba a városi élet, ahol sikerült megoldani a bőséges és megbízható ivóvíz utánpótlást. Magyarországon a Felvidék városai élenjártak a vezetékes ivóvíz megteremtésében. Eleinte bekátrányozott fatörzsekben vezettek tiszta ivóvizet a hegyi forrásoktól a városokba, ha nem akartak szennyezett vizű ásott kutakból inni. Később ólomból öntött csöveket használtak erre a célra. Végül a vezetékes ivóvíz széleskörű elterjedésével és a modern orvostudomány felfedezései nyomán újra meghonosodott a középkor felvilágosult fürdőkultúrája…
